2019. december. 15. HVG szerző: Csatlós Hanna Mi köze egy Ceaușescu-darabnak a magyarországi rossz idegállapotokhoz? Lehet-e nő e...
2019. december. 15. HVG
szerző:
Csatlós Hanna
Mi köze egy Ceaușescu-darabnak a magyarországi rossz idegállapotokhoz? Lehet-e nő egy diktátor, és mi vesz rá egy gondolkodó értelmiségit, hogy befeküdjön a pártelnök ölébe? Valcz Péter abszurd drámát rendezett a román rezsimről és a szellemi szabadság elvesztéséről. Az alkotóval a független színházak helyzetéről és arról is beszélgettünk, hogy miért vagyunk mi a lakógyűlések országa.
A forró padlón Nicolae Ceaușescu a hátán elnyúlva feküdt, és jobb kezében a román néppel a seggét vakarta. (…) és elkezdett vakarózni mindenütt, ahol nem tudott volna megvakarózni e nép segítsége nélkül. A hátára fordult, aztán vissza, mint egy kandúr. Izgatottan nyögött. Dudorászott.
Ez egy részlet a kortárs román író-újságíró, Daniel Bănulescu Csókolom a segged, szeretett vezérünk! című szatírájából.
A groteszk és abszurd regény a Ceaușescu-rezsimről, az abban könyvírásra kényszerülő Danielről és a Vezér ellen merényletre készülő betörőről, a bukaresti betyárról, Lakatfűről szól. Az addig csak verseket publikáló Bănulescut ez a regény tette világszerte ismertté, most pedig azt is megértük, hogy a történetet színpadra vigyék. Ez esetben az elkövetők O. Horváth Sári és Valcz Péter, a darab – melynek ősbemutatója idén ősszel volt – pedig egy független színházas koprodukció lett: a Terminal Workhouse, a Manna és a Szkéné Színház közös előadása.
A diktatúrát elég sajátos megközelítésben bemutató könyv minden szava aranyat ér, mondatonként zseniális. Pengeéles iróniája olyan merész képzettársítások mentén fokozódik, hogy időnként meg kell állni ízlelni a szöveget, kiröhögni magunkat rajta, és csak ezután lehet folytatni az olvasást. A könyv az elejétől a végéig ilyen, nem a történetben, hanem a meglepő és irracionális szóképeiben van az ereje. Nem könnyű tehát drámát kreálni belőle.
Az a nyelvi forma, amely abszolút mértékben Daniel Bănulescu sajátja, és olvasva működik igazán, nem is jelenik meg olyan erőteljesen a Szeretett vezérünk című darab szövegében, ettől függetlenül van az előadásnak egy nagy érdeme.
Sikerült a főszereplőn keresztül (Molnár Gusztáv alakítja Danielt) a könyv egy olyan jelentésrétegét kidomborítani, amely magyar viszonylatban is nagyon aktuális.
A színdarab nem politizál, nincsenek erőltetett kiszólások az itthoni helyzetre, mégis olyan problémát fejteget a hol túlzó és vicces, máskor kiábrándítóan cinikus, vagy kegyetlen modorában, amelyet magunkénak érezhetünk úgy is, hogy nem diktatúrában élünk.
A tragikus hős itt ugyanis az értelmiségi ember, egy író, aki – bár nem ért egyet a rendszerrel –, feladja az elveit, és a kritikus, szemlélődő, gondolkodó szereplőből propagandista, kiszolgáltatott és a rendszert kiszolgáló, lojális aktorrá válik. Tekintettel arra, hogy a magyar kormány három fronton is – tudomány, művészet, média – folyamatosan szűkíti az értelmiség szabad mozgásterét, a darab által felvetett kérdések ismerősen csenghetnek.
Mikor szűnik meg Danielnek, ennek az értelmiségi figurának a szuverenitása? Mikor indulnak be nála az öncenzúra alattomos mechanizmusai, és mégis, hogy lehet az, hogy egyszer csak államilag kitüntetett író lesz Danielből, miközben az elején még a zsigereiben utasította el a rendszert? Elfogadhat-e állami megbízást, ha eleve nem tartja legitimnek azt? Van-e olyan pont, amikor nem papíron, de más eszközökkel, például utcára vonulva kell tiltakoznia? Van-e értelme egyáltalán az ilyen tiltakozásnak?
Molnár Gusztáv viszi el a vállán a darabot, neki azt a Danielt kell alakítania, akit a történet szerint Nicolae Ceaușescu felkér egy könyv megírására. A diktátor szabad kezet ad neki, a férfi bármiről és bárhogyan írhat, a könyvét minden esetben ki fogják adni, de a kéziratot mindenképp le kell adnia egy hónapon belül. Az író belemegy az alkuba. Legszívesebben rendszerellenes művet írna, sőt, ösztönből kanyarintaná arra a történetét, hogy Ceaușescu végül halállal lakoljon a nép ellen elkövetett bűneiért, mégsem akkora nagymenő (és talán nem is akkora író), hogy meg merné ölni a regény lapjain a Kárpátok géniuszát.
Valósága és a képzelete egyre jobban összekeveredik, rossz lelkiismerete és a diktátortól való halálfélelme az őrületbe kergeti, míg végül teljesen megadja magát a Vezérnek, akit meglepő módon a darabban egy nő alakít, Fazakas Júlia. A színésznő hol csábító femme fatale-ként, hol anyáskodó diktátorként, máskor a jellegzetes kucsmájában a román népet üdvözölve jelenik meg.
Valcz Péter rendező a zavarba ejtés érdekében döntött amellett, hogy Csaut egy nő játssza – mondja a hvg.hu-nak az alkotó.
„Nicolae Ceaușescu persze elválaszthatatlan a feleségétől, Elenától. Ketten együtt egy szuperpárost alakítottak, egy hímnős lényt. A felháborító dolgokat együtt vitték véghez. Juli személye azonban segít kiterjeszteni a gondolatot, hogy nem egy konkrét történelmi személyiségbe zárt jelenégről van szó.
Az autoriter hajlam, a kis Csau ott lehet a szülőben, a párodban, a szomszédodban, benned, mindenhol, ahol valamit túl akarnak kontrollálni, ahol valamit az akaratod ellenére rád akarnak erőltetni, ahol nem veszed figyelembe a másikat.
A főszereplő Daniel végül befekszik a hatalomnak, befészkeli magát a diktátor ölébe, amiért állami kitüntetés a jutalom. Ez a vizuálisan erős képet Valcz megmagyarázza: „A legkiszolgáltatottabb állapotunk a csecsemőkori viszony az anyánk felé. Daniel, miután elvesztette minden kapaszkodóját, önbecsülését, szerelmét, ebbe az állapotba kerül vissza: embriópózba kuporodik, és feltétel nélkül elfogadja mindazt, amit Csau mond neki, mint mindenható, mint anya, akiből táplálkozik.”
A kérdés persze az, hogy Daniel miért jut el idáig? Azon túl, hogy a félelem miatt nem mer a könyvében szembe szállni a rezsimmel, kell lennie itt még valaminek, ami rákényszeríti őt a propagandagyáros útjára. A rendező szerint a karakter egzisztenciális rettegése – amely a román diktatúrában valós és élet-halál kérdése volt – vegyül Danielnek azzal a törekvésével, hogy próbál rálelni az elnyomás logikájára.
„Alkotóként arra vagy kárhoztatva, hogy Pilátusnak és Júdásnak is megtaláld a maga igazságát. Színészként sem játszhatod a véleményed egy szerepről, mert akkor nem működik a dráma. Ha Daniel könyvet akar írni Ceaușescuról, akkor muszáj átéreznie a diktátor nagyságát is. Ez egyébként minden olyan gondolkodó végzete, aki ki akar törni a puszta rajongói vagy ellenzői szintből” – mondja a rendező, aki szerint Daniel végül átesik a ló túloldalára, elhiteti magával, hogy Ceaușescu megbízik benne, és beleszeret a Vezérbe, azaz a fogvatartójába.
Ez már Stockholm-szindróma. Az egyetlen esély a túlélésre, ha minden nyomorod okozóját őszintén szeretni kezded. Engedsz a nyomásnak, alárendeled magad, elfogadod a rendszert, ahol Ceaușescu végtére is jó emberré válik és mindenben igaza van. Persze, hogy nem ölheti meg őt.
„Beijesztenek nagyon, aztán eljátsszák a kegygyakorlást”
Valcz Péterrel a darabról két nappal azelőtt beszélgetünk, hogy a parlamentben elfogadják az új kultúrtörvényt, amely átalakítja a színházi finanszírozási rendszert, szűkíti az alkotói szabadságot, erősebb kontrollt akar gyakorolni a magyar kultúra felett (minderről itt, itt és itt írtunk bővebben). Beszélgetésünk után tüntetés szerveződött a Madách téren, ahol több ezren – köztük közügyekben ritkán felszólaló színházi emberek – gyűltek össze. A néhány nappal később elfogadott törvénycsomag baljós képet vetít előre: a kormány részéről még csak most kezd éleződni a kultúrharc.
Ennek fényében a Szeretett vezérünknek is erősebb az akutálpolitikai áthallása. Valcz Péter – aki független színházas alkotóként dolgozik a Manna társulatával, a Tünet Együttessel, rendez a Radnóti Színházban, a Bethlen Téri Színházban és Nyíregyházán is – azt mondja: arra a paranoiára, amely Daniel történetében megjelenik, és amely abból következik, hogy „kiszolgáltatott vagy, hogy nem érzed azt, hogy a saját ura vagy az életednek”, most lehet rezonálni. Ez a szorongás, amit kivált az Orbán-rendszer is a művésztársadalomból – mondja.
„A mostani törvénymódosítás körüli hiszti jól tükrözi ezt a paranoiát. Nem tudom, hogy szándékos taktikai húzás, de a jelenlegi kormány folyton ijeszteget. Mivel korábban több törvény is átment már egyeztetés nélkül, ezért érthető, hogy a kiszivárogtatott törvényjavaslatra szinte pánikszerűen ráugrott a szakma. Jobb híján gyerekként tud csak reagálni. Vagy hisztizik, vagy dühöng, vagy sír, vagy könyörög, vagy visszahúzódik. Ebben a kiszolgáltatottságban csak az érzelmi hullámzás marad.
Nem tudsz tervezni, érvelni, kommunikálni, tárgyalni, egyeztetni, mert nincs kivel. Mert nincs meg a lehetőség, hogy felnőttként reagáljunk egy adott helyzetre.
Most is mi történt? Az egymás ellen sokszor kijátszott független- és kőszínházak között végre létrejött egy összefogás. Majd azt mondják, hogy nem is úgy lesz a törvényjavaslat, és ez az egész csupán egy ellenzéki pánikkeltés, és akkor zavarba jössz, mert nem tudod eldönteni, hogy ennyire bénák vagy ennyire dörzsöltek, hogy beijesztenek, aztán kegyet gyakorolnak… miközben a valódi problémák megoldásához nem kerültünk közelebb, csak nem történt meg a mégrosszabb és akkor ennek most örülünk.”
Valcz Péter szerint az mindenképpen pozitív fejleménye a kultúrtörvénynek, hogy kicsit átrendeződtek az erőviszonyok. Végre közös platformra kerültek a fővárosi kőszínházak és a független színházi társulatok, az MMA kritikával élt a javaslattal szemben, amit Jordán Tamás meg is köszönt, a főpolgármester felszólal a tüntetésen, az üggyel kapcsolatos petíciót több, mint ötvenezren aláírták. Van végre egy közös élménye a kulturális területnek, amire lehet támaszkodni.
Jó lenne – teszi hozzá, ha ebben az országban az ellentétes ideológiájú emberek le tudnának ülni egy asztalhoz és addig beszélgetnének, vitatkoznának, amíg valamiféle konszenzus nem születik. Szerinte arról, hogy ez ma itthon gyakorlatilag nem létezik, nem csak a konzervatív jobboldal tehet.
Rühellem a liberális kánont. Csomószor azért nem működik a vita, mert a baloldalról is mindenki tolja a saját igazát, amitől konkrétan úgy érzem magam az országban, mintha egy lakógyűlésen lennék.
Ő maga úgy próbál ez ellen tenni, hogy a másik oldal vállalható kultúrpolitikusait vagy meghatározó kultúrszemélyiségeit hívja beszélgetésre. A Szeretett vezérünk egyik előadása után például Fekete Györggyel szeretett volna nyilvános vitát rendezni, de Fekete akkor már visszavonult a közszerepléstől. Ezután Szőcs Gézát, a Fidesz volt kulturális államtitkárát hívta meg, aki igent mondott, így erre a beszélgetésre remélhetőleg sor is kerül 2020-ban.
Volt azonban a színházi rendezőnek egy Daniel-momentuma is, csak kicsiben – ahogy ő mondja. El kellett döntenie, hogy elfogadja-e az Orbán-kormány által legitimált Magyar Művészeti Akadémia díját az egyik előadásáért.
„MMA-különdíjat kapott a Mary és Max című produkciónk, amivel 250 ezer forint is járt. Három koprodukciós partnerünk volt. Az egyik azt mondta, hogy nem fogadhatjuk el a díjat, mert azzal legitimáljuk az MMA-t, a másik azt mondta, hogy majd nem írjuk ki az MMA nevét, fogadd csak el, a harmadik meg, hogy nem kérted, kaptad ezt a díjat, fogadd el. Egy hónapig gyötrődtem, hogy akkor mi legyen, mit fog ehhez szólni a szakmám, a barátaim, és persze a 10 évvel későbbi önmagam. Megkérdeztem mindenkit a környezetemben, hogy ők mit választanának. A reakciókon keresztül szépen kirajzolódott a társadalom idegállapota. Elképesztő válaszok érkeztek kezdve azzal, hogy »már apád is forradalmár volt, te ne legyél az«, egészen addig, hogy egyáltalán »mi az az MMA, valami harcművészet?«”.
Végül úgy oldotta fel a konfliktust, hogy a válaszokból csinált egy listát, amit egy nyílt levélben – mintegy a dilemmát felvállalva – megjelentetett. A díjat pedig elfogadta, de úgy, hogy annak kapcsán az MMA egy képviselőjével nyílvános beszélgetést rendezett, a pénzből pedig az előadás vidéki turnéját finanszírozták.
forrás: https://hvg.hu/
