Egy játszóház maga a könnyed, fesztelen szórakozás, igazi gyerekmennyország a temérdek színes játékkal… gondolhatnánk, ha csak a felszínt né...
Egy játszóház maga a könnyed, fesztelen szórakozás, igazi gyerekmennyország a temérdek színes játékkal… gondolhatnánk, ha csak a felszínt nézzük. A mélyben azonban rettentő emberi sorsok, családi titkok lapulnak, vágyak forrnak, kapcsolatok szövődnek, hogy aztán az amerikai filmeken szocializálódott nézőben felmerülhessen a remény: mégiscsak léteznek szuperhősök, mégiscsak megmenthető egy-egy véletlenül félresiklott élet – főleg, ha Jézus is ott van a színpadon. Fiala Borcsa ajánlója.
–
„De hiszen én ezt a történetet ismerem” – jut eszembe hirtelen a Jurányi Inkubátorház 123-as laborjában, miközben a Játszóház című kétszereplős előadás (Botos Éva rendezésében) drámai tetőpontjához érkezik. Doris Lessing Nobel-díjas brit író regényében olvastam, ugrik be, Az ötödik gyerekben – amit egyébként mindenkinek szoktam ajánlani, mert zseniális mű, de csak azután szabad elolvasni, ha már garantáltan nem akarsz több gyereket, mert ezek után nem is fogsz. Nagyszerűen leírja, mit tehet egy családdal, de legfőképp egy anyával egy „másfajta” gyerek. (Ezért is dühít, ha valaki nem azért vállal utódot, mert gyereket szeretne, elfogadva ezzel az összes lehetséges kockázatot – a drámára, tragédiára ugyanis kicsi az esély szerencsére, de sohasem nulla. Hanem mert ezzel akarja megmenteni a házasságát, megtartani a másikat, vagy pótolni valamit, betölteni a megfoghatatlan űrt az életében – egy másik élettel. Mert ez önmagában arra sem lesz elég motiváció, hogy egy tökéletes egészségnek örvendő utódot elkísérjen a felnőttkorig, remélhetőleg lelki sérülések nélkül. De ha ebbe az alaphelyzetbe egy sérült gyerek születik, akkor ott borítékolni lehet a katasztrófát. Azt a katasztrófát, aminek az egyik elszenvedőjének, a gyereknek, nem is osztottak döntési lehetőséget.)
De visszatérve a Játszóház és Az ötödik gyerek közötti párhuzamhoz: itt persze csak az alapfelállás hasonló,
a gyerek, akiért az anya mindent feláldoz (elsőként persze önmagát), aki elszigeteli az anyát mindenki mástól, akivel az élet csak egy egyre inkább beszűkülő sáv, amin egyedül poroszkál az anya, amíg bele nem döglik.
Hogy a Játszóházban (mely a az Átrium és a Terminál Workhouse közös produkciója) ez történik majd, az természetesen nem derül ki azonnal, és én is igyekszem spoilermentesen megírni a beszámolómat. A helyszín sokaknak ismerős lehet: műanyag játékokkal, kislabdákkal és rideg fényekkel megvilágított hodály, ahová a gyereket szórakozni, fejlődni hurcibálják a szülők, no meg azzal a félig titkolt reménnyel, hogy odabent, a játszás és irányított foglalkozás során, amíg a purdék kifáradnak, ők is szusszanhatnak egy kicsit. Itt találkozik a megözvegyült rendőr apa (Ivanics Tamás előadásában) és a válófélben lévő anyuka (akit Andrusko Marcella alakít), hogy a kezdeti konfliktust kettejük között szép lassan felváltsa az egymás, illetve a szerelem, a boldogság utáni vágyakozás…