Mucsi Zoltán első magyarországi rendezésében egy 70-es években írt, népszerű lengyel drámát állított színpadra. Az Emigránsok nem csak az ev...
Mucsi Zoltán első magyarországi rendezésében egy 70-es években írt, népszerű lengyel drámát állított színpadra. Az Emigránsok nem csak az evidens okból aktuális.
Gondolhatnánk, hogy ha Mucsi Zoltán 2016-ban színpadra állít egyEmigránsok című darabot, akkor aktuálpolitikai áthallásokkal teli, gúnyos előadást fogunk kapni. Tévednénk: a hazáját a 60-as években elhagyó lengyel drámaíró, Slawomir Mrozek 1974-ben született Emigránsok című drámáját ugyan újrafordították, és egyetlenegyszer elhangzik az előadásban, hogy „unortodox” és „illiberális”, de Mucsi rendezése bölcsen és elegánsan nem a konkretizálás és aktualizálás, hanem az univerzális felé húzza a darabot. Olyannyira, hogy az előadás nemcsak hogy térben és időben nincs lecövekelve, de végül messze túlmutat a ki- és bevándorlás témáján, és általában szól az emberi lét szűkösségének tragédiájáról és keserű szépségéről.
Ezt finoman megelőlegezi a Samuel Beckett-fotó, ami más művészek és gondolkodók portréival együtt a díszlet jobb hátsó sarkában van felragasztva a falra; a kétszereplős darab értelmezhető a Godot-ra várvaújragondolásának egy még reménytelenebb korban: itt már várni sincs senkire. A két főhős pedig már a nevét is elveszítette, AA és XX gyűri egymást egy pincében.
Gondolhatnánk, hogy ha Mucsi Zoltán 2016-ban színpadra állít egyEmigránsok című darabot, akkor aktuálpolitikai áthallásokkal teli, gúnyos előadást fogunk kapni. Tévednénk: a hazáját a 60-as években elhagyó lengyel drámaíró, Slawomir Mrozek 1974-ben született Emigránsok című drámáját ugyan újrafordították, és egyetlenegyszer elhangzik az előadásban, hogy „unortodox” és „illiberális”, de Mucsi rendezése bölcsen és elegánsan nem a konkretizálás és aktualizálás, hanem az univerzális felé húzza a darabot. Olyannyira, hogy az előadás nemcsak hogy térben és időben nincs lecövekelve, de végül messze túlmutat a ki- és bevándorlás témáján, és általában szól az emberi lét szűkösségének tragédiájáról és keserű szépségéről.
Ezt finoman megelőlegezi a Samuel Beckett-fotó, ami más művészek és gondolkodók portréival együtt a díszlet jobb hátsó sarkában van felragasztva a falra; a kétszereplős darab értelmezhető a Godot-ra várvaújragondolásának egy még reménytelenebb korban: itt már várni sincs senkire. A két főhős pedig már a nevét is elveszítette, AA és XX gyűri egymást egy pincében.
